Hétfő reggel a postás éppen szokásos körútját rója, amikor látja, hogy Szabó jön ki a kukához egy láda üres üveggel a kezében.
- Helló!Na, csak nem házibuli volt nálatok szombat éjjel? - kérdezi a postás.
- De, vagy 10 pár volt nálunk, és egy kicsit bevadultunk. Elég sok pia fogyott, aztán "Ki vagyok én?"-t játszottunk. - mondja Szabó.
- Azt meg hogy kell?
- Minden pasi bevonul egy szobába, és egyenként jönnek ki, felül álcázva, alul semmiben. A csajok pedig megpróbálják kitalálni, hogy ki kicsoda.
- Hű, de kár, hogy nem voltam ott! - kiált fel a postás.
- Talán jobb is, mert legalább háromszor hangzott el a neved!

- Ki az abszolút szegény? - Akinek még az aranyere is rézből van.

-Miért feketék a romák?

-Mert őket a kánya hozza, nem a gólya!

Kimúlik a szélhámos lova. Elmegy hát a kocsmába, és sorsjegyet kezd árulni, ahol a főnyeremény egy ló. Végül összejön a sorsjegyek árából egy új ló ára, majd a sorsolás után elmegy a nyerteshez átadni neki a nyereményt.
- Te, hát ez a ló döglött! - mondja a felháborodott nyertes.
- Hát, ez igaz - mondja a gazember - Akkor visszaadom a sorsjegyed árát.
- Jó, de mi lesz a többiek pénzével?
- Ők nem nyertek...

Jóleső délutáni szex után asszonyka ijedten hallja, hogy egy kocsi megáll a ház előtt.
- Jó ég, ez a férjem lesz! Tűnj el gyorsan!
Pasas sietve felöltözik, indul az erkélyajtó felé, majd
hirtelen:

- Hülye vagy? Én vagyok a férjed!!!

Doktor úr, szeretnék lefogyni! - mondja a kövér páciens.
- Ezt a nagy doboz tablettát tudom javasolni hölgyem.
- Ezt mind be kell vennem?!
- Nem, minden este szórja szét a padlón, és egyenként szedje össze őket!

Egy apa a gyerekével utazik a buszon. Az első megálló egy könyvesbolt előtt van.
- Apúúú! Vegyél nekem mesekönyveet! Mesekönyvet akarook! - mondja a gyerek.
- Nyugalom, Kristóf, nyugalom! - így az apa.
A következő megálló egy cukrászda előtt van.
- Apúúú! Vegyél nekem fagyíít! Fagyííít akarook!
- Nyugalom, Kristóf, nyugalom!
A most leszálló ember mondja az apának:
- Hát tudja uram, hallatlan türelme van. Én már rég felpofoztam volna a kis Kristófot.
- Hát valóban nehezen türtőztetem magam. De egy dolgot félreért. A gyermekemet Dávidnak hívják, Kristóf én vagyok.

Egyik este gyalog mentem hazafelé, amikor egy sötét kis utcából kiáltást hallottam: "Segítség! Segítség!" Befordultam a sarkon, hát látom, hogy 2 fickó rángatja egy idős néni kezéből a kézitáskát, a néni pedig elszántan küzd ellenük.
Egy pillanatra megtorpantam, hogy segítsek-e vagy inkább sétáljak tovább, mintha mi sem történt volna. Végül úgy döntöttem, hogy segítenem kell.
Átkozott öreglány! Olyan bivalyerős volt, hogy még hárman is alig tudtuk elvenni tőle a táskáját.

A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
Védősisak nélkül bringáztunk.
A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz
helyett.
Magunk készítette görkorcsolyáink voltak.
A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a gördeszkán.
Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.
Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk.
Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?
Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szaharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk.
Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
Nem volt Playstation-ünk, Nintendónk, X box-unk, video játékaink, színes televíziónk 110 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink,
Internet, de voltak barátaink.
Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül.
Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, vagy hiperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.

Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni?
Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, akkor meséld el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.

Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.

Velencében egy angol kereskedő találkozik egykori skót iskolatársával.
- Mi szél hozott erre? - kíváncsiskodik.
- Nászúton vagyok. - mondja a skót.
- És hol van a feleséged?

- Ó hát ő Skóciában maradt, mert már látta Velencét.